Az 1989-ben alapított Joseph Pulitzer-emlékdíj kuratóriumának is tagja lett. 1998-ban a TV2-n készített beszélgetős műsort Kepes címmel, de még abban az évben egy súlyos betegség két évre félbeszakította pályáját, és úgy döntött, visszavonul a rendszeres szerepléstől. 2000-ben a Magyar Televízió képernyőjén tűnt fel újra Oázis című, egész estés összetett sorozatával, beszélgetésekkel, dokumentumfilmekkel. 2002-től az RTL Klub képernyőjén volt látható irodalmi sorozata, a Könyv-jelző és 2005-től beszélgetős műsora, a Desszert, majd dokumentumfilm sorozata, a Világfalu. 2008-ban Különös történetek című sorozatával tért vissza egy évre a Magyar Televízióba. Több riportját sugározták külföldi televíziók, jelentős nemzetközi visszhangot keltettek a Bolíviában terrorizmussal megvádolt, és társaival tisztázatlan körülmények között meggyilkolt Eduardo Rózsa Flores -szel készült dokumentumfilmjei, különösen egy interjú, amely belpolitikai vihart kavart Bolíviában, és amelynek kapcsán Kepes Andrást is megvádolták.
Vannak, akikben bízom, de nem szeretem, és akadnak, akiket szeretek, de nem bízom bennük… – Ez igaz. Nálunk ez a kettő egymást erősítve működik. – Milyen ember valójában ez a Kepes Andris? – Olyan, hogy például legutóbb egybeesett Lukács óvodai anyák napi ünnepsége Lujzi lányunk szülői értekezletével, ahol olyan kérdéseket kellett megvitatni, amiket csak én ismertem, és amikor megkérdeztük a kisfiunkat, mit szólna, ha ezúttal kivételesen a papa menne helyettem az anyák napi ünnepségre, Lukács boldogan helyeselt. Körberakták a kis székeket az óvodában, minden székecskén ott ült egy-egy mama, és köztük András, mint tiszteletbeli anyuka. Akkor a gyerekek kijöttek egy-egy szál virággal, megálltak az anyukájuk előtt, Lukács az apukája előtt, és elmondták a verset, hogy "Mondd el, Anya, milyen volt, míg szíved alatt voltam / Gömbölyödő pocakodban sokat forgolódtam? " És ez a versike a kisfiunknak és Andrásnak is természetes volt. Miközben András egy érett gondolkodású, határozott, olykor túlzottan is felelősségteljes, jó humorú, kíváncsi férfi, aki mindent megért… kivéve azt, ha nem tudja, hol vagyok ennyi ideig, mint most veled….
Szerintem az utóbbi időben néha már András kezd veszekedni, hogy utána jöjjön az édes békülés. – Miért nem vetted fel a nevét? – Szerettem volna megtartani az önállóságomat. Attól, hogy férj és feleség vagyunk, én még ugyanaz maradtam, aki voltam. Így is előfordul persze, hogy olyanok, akik boldogan köszönnek, ha Andrással megjelenek valahol, máskor, amikor egyedül vagyok, meg sem ismernek. Eleinte zavart, de már tudom kezelni, hogy nekik én Kepes Marcsi vagyok. – Mennyit tudtál ismeretségetek előtt Andrásról? – Szinte semmit. Gyerekként nem néztem a műsorait, és egészen fiatalon külföldre kerültem. Nyolc évig délolasz partneremmel külföldön éltem, így egyetlen Desszertet sem láttam, de természetesen hallottam Andrásról és a műsorairól. Az IBS-ben dolgoztam, amikor eljött hozzánk előadást tartani. Én voltam kiírva ügyeletesnek, de a kolléganőm megkért, cseréljünk, mert ő szívesen fogadná Kepest. Legalább lesz egy szabad estém, gondoltam. Csakhogy az előadásnak akkora sikere lett, hogy egy hónap múlva közkívánatra megismételték, és akkor véletlenül megint én voltam az ügyeletes művészeti titkár.