Ilyen kimagasló alak még Albert Speer, aki a szintén építészi ambíciókat dédelgető Hitler főépítészeként "Germania" néven Berlin újjáépítésének tervezője volt. Speer erős és gyenge építőanyaggal tervezett – a gyenge anyag beépítésével az épületek idő előtti romlását és pusztulását akarta előidézni, mivel vonzották az építészeti romok. Mély lelki rokonság fűzi össze őket, s miként a nürnbergi perben Albert Speer a Hitlerrel való együttműködését "az ördöggel kötött szövetségnek " nevezte, úgy az epilógusban Verge kalauzolásával Jack is végül a Poklot kísérti meg. Jack szerepében Matt Dillon szenzációs alakítást nyújt a különböző személyiségeket magára öltő pszichopata szerepében. Szemüveges entellektüelként épp olyan behízelgő a modora, mint borostás vadászként, avagy tükör előtt begyakorolt mosolyú, jólfésült szépfiúként. Dillon alakítása erős és hatásos, cinizmusába, nárcizmusába, hidegvérű kegyetlenségébe a néző szinte beleborzong. Bár a 155 perces film kissé leül a végére, az mindenképp elmondható, hogy A ház, amit Jack épített egyszerre felkavaró és mélyen elgondolkodtató alkotás.
A film lényegében a kezdetektől mutatja be Jack fejlődését, majd alászállását, így akár a "Hogyan legyél sorozatgyilkos? " alcímet is viselhetné az alkotás. Ki kell emelni Matt Dillont, mint a pszichopata főhőst, aki brillírozik ebben a szerepben: hol sármosan laza és elszállt, hol jól fésülten tudatos, hol szétszórt és hanyag. Szarkazmusa és az ebből fakadó elbeszélői stílus nagyon passzol, azonban a korábbi filmekhez képest már nem feltétlenül stimmelnek az arányok, az elején nagyon működik ez a hangvétel, de ahogy próbálja Trier lezárni a sztorit, egyre jobban csapunk át az öncélú idézésekbe, aminek legegyértelműbb látlelete az a bejátszás, ahol saját filmjeiből vágott be egy-egy jelenetet, hogy bizonyítsa az emberi szenvedés kultusztörténetét. A koncepció is ismerős, hiszen a felépítése és még a bevágások technikái is A nimfomániás t idézik, csak itt Charlotte Gainsbourg Matt Dillon, Stellen Skarsgard és Bruno Ganz (aki szintén hibátlan szerepében és minden egyes hangleejtése zene füleinknek, így érdemes feliratosan nézni a filmet) közreműködésével.
Felfogásában a nők legyilkolása egyfajta társadalmi "kiegyenlítődést" is szolgál. Lars von Trier filmjének társadalomképe egyébiránt is mellbevágó. Az emberek ostobasága és végtelen közönye, az áldozatok passzivitása szinte már felfoghatatlan, a rendőrség már-már idiótaságba hajló tehetetlensége pedig a vérgőzös film egyetlen humorforrása. Jack azért is tud büntetlenül gyilkolni, mert egy totálisan közömbös, kaotikus világ veszi őt körül, melyben gátlástalanul nyer teret. Az alkotói vágyát őrült gyilkosságokba szublimáló Jack mindemellett még különös vonzalmat is érez a hűtőkamrájában elrejtett hullák iránt. Erich Fromm, Amerikába emigrált német pszichoanalitikus A rombolás anatómiája című művében írja le azt a nekrofil személyiségtípust, amely tökéletesen illik Jackre, de nála ez még beteges tisztaságmániával is párosul. Az ilyen egyén szenvedélyesen vonzódik a holt, pusztuló, rothadó dolgokhoz és féktelen szenvedély űzi, hogy ízekre szedje az élő szervezeteket. A nekrofil – miként Jack is – szívesen néz holttesteket, szereti őket fogdosni és vágyat érez a feldarabolásukra.
A ház, amit Jack épített, nem sok jót tartogat az odakeveredőknek. Az építészi álmokat dédelgető Jack "Kifinomult Művészként" ugyan a művészet felsőbbrendűségét hirdeti, ám ezenközben sorozatgyilkosként hullát hullára halmoz. Lars von Trier filmje azt példázza, hogy – bármilyen hihetetlenül hangozzék is –, e két dolog akár még erősítheti is egymást. A '90-es évek közepén Lars von Trier és művésztársai a Dogma-csoport létrehozásával olyan autentikus filmek készítésére esküdtek fel, melyek a valóságot mutatják meg a nézőnek. Ehhez kreálták a formabontó, ám a dán filmművészetnek is felpezsdülést hozó "tízparancsolatot". Azóta persze Trier rátalált az útra, melyen szigorú formai kötöttségek nélkül is képes volt kiaknázni a benne rejlő ambíciókat, és létrehoznia számos jelentős alkotást, köztük olyan botrányt keltő filmeket is, mint az Antikrisztus vagy a Nimfomániás. Az elhíresült " náci vagyok " kijelentését követő hét év hallgatás után Lars von Trier Cannes-ban rukkolt elő új filmjével.
A ház, amit Jack épített botrányköve lett az idei filmfesztiválnak, melyről a nézők egy része vetítés alatt kivonult, ám akik végignézték, vastapssal ünnepelték. A prológus – öt incidens – epilógus keretszerkezetbe tagolt sorozatgyilkosságokba fokozatosan avatódik be a néző, mindeközben Jack (Matt Dillon) egy narrátorral (Bruno Ganz), Verge-dzsel (Dante Isteni színjáték a Vergiliusának alteregójával), osztja meg magvas gondolatait filozófiáról, képzőművészetről, zenéről, építészetről, na és az életéről. Jack építész szeretett volna lenni, de édesanyja nyomására a biztos megélhetést nyújtó mérnöki pályát választotta. Vágyálma családi örökségéből egy ház felépítése –, csakhogy sehogy sem jut dűlőre, mert hiába tervezi meg a formát, a megfelelő anyagot nem találja hozzá. Frusztrált mérnökként így az a kielégítetlen vágy űzi-hajtja, hogy elfojtott művészi alkotóvágyának utat törjön. Lars von Trier legújabb alkotása a szeretet és gyilkolás kapcsolatáról, az ölelés és ölés feloldhatatlanságáról, s emellett a művészi alkotás iszonyatos belső lelki energiákat követelő igényéről szól.
A gigászi vászonidővel együtt sem lett sok Dillonból, ami már önmagában óriási teljesítmény. A ház, amit Jack épített a rétegfilmek rétegfilmje. Egy olyan alkotásról beszélünk, ami ugyan hű Lars von Trier imázsához, a film mégis képes olyat mutatni, amit korábban még nem láthattunk a rendezőtől. Szó nincs arról, hogy hibátlan produktumról beszélnénk, hiszen már a végignézéséhez is érdemes kompromisszumokkal beülnie az érzékenyebb lelkületű nézőknek. Azt sem mondanám, hogy van bármiféle végső konklúzió a filmben, amiért érdemes lenne azt végigülnie azoknak, akik erre vágynak. Ám az tagadhatatlan, hogy A ház, amit Jack épített minden pillanatában kivált a nézőből valamilyen impulzust, ami az én esetemben az intelligens, ám picit sem visszafogott rendezésnek köszönhetően többnyire egy olyan hiánypótló szórakoztatást nyújtott, aminek összetételét nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen leírni. Nem mindenkinél fog felépülni az a bizonyos ház, az tuti.
Véres kegyetlensége miatt meg lehet érteni a Cannes-ban kivonulókat, ám azokat még inkább, akik a végén vastapssal illették a rendezőt. Hiszen a művészet felsőbbrendűségét hirdető "Kifinomult Művész" akár Trier alteregója is lehetne, a maga újító alkotói teremtésével, egyben őrületes botrányokat okozó pusztításával. A dán rendező már többször meglebegtette, hogy ez lesz talán az utolsó filmje. S A ház, amit Jack épített olyan komplex alkotás és olyan mélységesen sötét önvallomás a kínzó művészi létről, hogy ezt a szintet valóban nehéz is lenne felülmúlni.
Ahogy ezt leírtam, azonnal éreztem, hogy még egy ilyen egyszerű kontextusban is nagyon meredek az ilyesfajta kezdés, Lars von Trier filmje pedig nem szívbajos. Szűk két és fél órán keresztül követhetjük végig, ahogy Jack nőket, de még gyerekeket sem kímélve beteljesíti személyes vendettáját a világ ellen, mialatt görcsösen szeretné felépíteni azt a házat, ahol végre teljes lelki harmóniára lelhet. Fontosnak érzem levésni a margóra, hogy már az első anyagok óta vártam von Trier elborult filmjét, hiszen a Jackhez hasonló sorozatgyilkosok tökéletes alapot biztosítanak egy elemi thriller komplex antagonistájához - és még valamilyen nevetséges maskarát sem kell adni rájuk ehhez. A ház, amit Jack épített pedig pontosan olyan történeti felépítéssel operál, amire mindig is vágytam a témában: adott egy eltévelyedett elme, aki sorra megy végig véletlenszerűen (? ) kiválasztott áldozatain, mialatt a néző, ha megérteni nem is fogja, de láthatja azokat az életeseményeket, amik egy ilyen ördögi ámokfutáshoz vezették Jacket.