Bezzeg, hogy a tatárok azonnal felszedelőzködtek s eltakarodtak a barlang tájáról. Hej, lett erre nagy öröm! Felkészülődtek a vargyasiak is: még aznap haza akartak menni. Ám Csala vitéz megállította népét a készülődésben. – Várjatok, atyafiak – mondá Csala vitéz –, ravasz a tatár, ne higgyünk neki. Hadd látom, hogy csakugyan eltávolodtak-e? Azzal kapta-fogta magát, kiment a barlangból, felmászott arra a magas sziklára, felállott a tetejére, úgy nézett végig az erdőn, még azon is túl. Látta az erdővidéki falvakat, és sehol híre-pora sem volt a tatároknak. Nagy örömében hirtelen megfordult a barlang felé, de csak annyit kiálthatott: – Nincs már tatár, indulhatunk! – abban a pillanatban lefordult a szikla tetejéről, s szörnyű halálnak halálával halt meg. Nagy jajszóval, keserves sírással temették el Csala vitézt a vargyasiak, s még ma is emlegetik a nevét, s nem is felejtik el soha, mert a sziklát, melynek tetejéről leesett, Csala tornyának hívják ma is. Tatár hídja A Rika erdejében is sokat tanyáztak a tatárok.
Átalellenben a híres homoródalmási barlanggal emelkedik egy sugár-magas szikla, olyan sugár, mint egy torony. Ennek a sziklának Csala tornya a neve. Messze földön híres vitéz volt Csala. A tatárjárás idejében ő vezette a vargyasi népet a tatárok ellen. Egyszer azonban olyan nagy erővel támadtak a tatárok Vargyasra, hogy a népnek vissza kellett húzódnia az erdőbe, ottan is az almási barlangba. A tatárok nyomon követték a menekülő népet, megszállták a barlang vidékét, s úgy várták, hogy majd az éhség kikergeti a barlangból őket. Telt-múlt az idő, bizony már fogyatékán volt az élelem, már-már azon gondolkoztak, hogy kimennek a barlangból, s kényre-kegyre megadják magukat. De a tatároknak sem volt ám valami sok ennivalójuk. Mindent elraboltak az egész környéken, s már messze földre kellett menniök élelemért. Észrevették ezt a vargyasiak, s egy vén leány, mit gondolt, mit nem, azt a kicsi lisztet, ami még megmaradt, hamuval összegyúrta, nagy kenyeret sütött ebből, akkorát, mint egy taligakerék, ezt a nagy kenyeret beleszúrta egy hosszú rúdba, kinyújtotta a barlang száján, a tatárok szeme láttára jó sokáig forgatta-kerengette.
Bezzeg a vár faláról szégyenkezve sompolyogtak haza palotáikba a szép görög hercegleányok, hallgatott a császár, de ujjongtak a magyarok, hogy a becsületet ily módon megvédte vasmarku Botond.
Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csakhogy hagyják békességben a magyarok. Értékelés 5 4 42 42 szavazat
[2] " öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl?
S lám, a legkisebbet sem tudta legyőzni. Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót fizetett, amekkorát kívántak a magyarok, csak hogy békességben hagyják őket.